9.

 

Jókedvűen léptem ki Betelgeuse hajójából. Az jutott eszembe, amíg a liften mentem lefelé, hogy őrültnek gondolnak, de az ötlet olyan jó volt, hogy vétek lett volna nem megpróbálni.

A légzsilip ajtaja kinyílt, és ott állt Rhodes és Ganges ezredes. Ganges igazán dühösnek látszott.

– Dick – mondta Rhodes csípőre tett kézzel.

– Hello, Ezredes, remélem nem aggódtál túlságosan?

– Természetesen aggódtunk, öregem. Nem vet jó fényt a biztonsági szolgálatra: sohasem jutott volna eszembe az a kábelalagút.

– Hülyét csinált belőlünk. Ha a főkapun jött volna be, nem tört volna ki az az átkozott biztonsági pánik – morgott Ganges és nagyon zaklatottnak látszott. Mindannyian az állomásépülethez mentünk.

– Beengedtek volna?

– Nem – jelentette ki határozottan Ganges.

– Minden rendben? – kérdeztem Rhodest.

– Nagyjából – suttogta.

– Miért nem mondtad, hogy be akarsz jönni? – kérdezte hangosan, hogy Ganges is hallja.

Ránéztem és kacsintottam. – Ösztönös megérzésből. Mi folyik itt tulajdonképpen?

– Mindent fel kell lőnünk, amilyen gyorsan csak lehet – válaszolt Ganges.

– Tudjátok, hogy az előőrsök már az ellenség kezébe kerültek? – kérdeztem.

– Betelgeuse mondta? – kérdezte Rhodes, és szúrósan rám nézett.

– Igen. Valami baj van vele?

– Kineveti hiábavaló kísérleteinket. Visszavonta egész flottáját, és itt hagyott bennünket védtelenül, prédának – mondta Ganges.

– És maguk? – kérdeztem Betelgeuse védelmében.

– Hogy érti ezt?

– Úgy, hogy maguk tájékoztatták-e a döntésről?

– Fogalmam sincs – mondta Ganges.

– Az a véleményük, hogy teljesem elment a maguk esze. Emberéleteket áldoznak egy eredménytelen kísérletre. Megértem őket. Minek csatlakoznának egy esztelen vállalkozáshoz, amikor már kezdettől tisztában vannak ennek a galaktikus háborúnak az erőviszonyaival.

– Mi az ördögöt tehetnénk egyebet. Üljünk és töprengjünk a problémán, miközben szép aranybarnára sütnek bennünket? Maguk tudósok mind egyformák – szólt Ganges.

– Eddig még senki sem konzultált velem – fordultam Rhodeshoz.

– Minek, hiszen csak ül és gondolkodik – szólt Ganges dühösen.

– Az lehet, de ha a politikusok és a katonák vennék maguknak a fáradságot, és gondolkodnának, esetleg valami más megoldás is eszükbe jutott volna – vágtam vissza.

– Ezek után azt kell hinnem, hogy van valami világmegváltó elgondolása – gúnyolódott Ganges.

– Nem. Mondjuk inkább úgy, hogy van egy ötletem, ami a jelenlegi helyzetet megoldaná, de nem végleges megoldás.

– Mit mond tehát a nagy fehér főnök? – kérdezte Rhodes, és Betelgeuse hajójára mutatott.

– Hajlandó életét és flottáját kockáztatni, ha van kilátás az eredményre.

Szótlanul baktattunk tovább. A parancsnokság olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Az utasítások egymást érték, a falitérképen villogtak a jelzőlámpák. A tv-monitorok egyfolytában működtek és adták az információt a hadművelet állásáról. Rhodes keresztülpréselte magát a tömegen és a műszereken, míg végre elérte az egyik irodahelyiséget. Becsuktam az ajtót, a csönd egyenesen csodálatos volt. Ganges és én leültünk, Rhodes az íróasztalhoz ment és lenyomott egy csomó gombot.

– Andy, van valami sejtelme arról, hogy hol a főnök? – kérdezte.

– Útban a Világ Űrközponthoz, uram – jött a válasz.

– Hát ezt éppen rosszkor csinálja. Ganges, tudnánk Dicknek egy útlevelet adni?

Ganges gondolkodott egy darabig, aztán bólintott. – Legalább nem kell visszafelé a kábelcsatornán másznia.

– Ganges – tört ki belőlem. – Tudnia kellett erről az alagútról. Túlságosan könnyű dolgom volt.

– Hmm – mormogott Ganges. – A parancsot a tőlem telhető legnagyobb mértékben végrehajtottam, eszem ágába se jutott, hogy egy ütődött végigmászik rajta, csak azért, hogy a barátaival cseveghessen.

– Muszáj volt Betelgeuse-zel beszélnem, tényleg látok valami megoldást.

– Igen, Sir John is erre gondolt – mondta vontatottan Ganges. – A szennyvízcsatornákon túlságosan hosszú lett volna az út, az alagút alkalmasabb.

– Ganges, maga átkozott vén csibész!

– Bárcsak Sir John is ilyen udvarias ember volna – kuncogott. – Tudóskák!

– Andy, hozna nekem egy katonai útlevelet? – szólt Rhodes az intercomba, és máris kikapcsolta a készüléket. Nyomasztó hallgatás következett, míg végre megérkezett az útlevél.

– Tessék, Dick. Legközelebb szóljon nekünk is – mondta Ganges vigyorogva, miközben aláírta az okmányt és átnyújtotta.

– Tulajdonképpen milyen ötleted támadt? – kérdezte Rhodes.

– Nagyon egyszerű. Az ellenség egyre mélyebben hatol Naprendszerünkbe. Jelenlegi fegyvereinkkel nem sokat tudunk ellenük tenni, még a kvarktorpedó sem elegendő hatásfokú. Az az ötletem támadt, hogy a Napot kellene felhasználni ellenük, mint sugárzásbombát – magyaráztam, miközben figyeltem a két eltorzult arcot.

– Miféle bombáról beszélsz?

– Úgy képzelem, hogy egy csomó lítiumot juttatunk a Nap felszínére – majd röviden elmagyaráztam a részleteket.

– Lítiumbomba, aha, egészen zseniális. Megsütni az ellenséget – mondta Ganges, és kezdett feltápászkodni.

– Azt hiszitek, hogy megoldható? – kérdezte Rhodes kettőnkhöz fordulva.

– Hm. Az a probléma, hogy ki fogja ledobni? Ki lesz az a veréb.

– Mi nem tudjuk megcsinálni – mondta Rhodes –, a mi hajóink nincsenek úgy felszerelve.

– Betelgeuse vállalta – szóltam.

– Jobbat nem is lehetne választani. Rendes ember. Meg fogja csinálni! – Ganges tulajdonképpen okos volt, csak ügyesen titkolta. – És magával mi lesz?

– Természetesen én is megyek, ha kell.

– Állítsa össze, hogy mire van szüksége. Én majd beindítom a katonai gépezetet – mondta Ganges és már az ajtóban állt. – Jó ötlet. Nagyon jó – fűzte hozzá, és már csukta is az ajtót.

Rhodes rám nézett, aztán mindketten nevetni kezdtünk.

– Különös ember – mondtam.

– Igen, de most sikerült horogra akasztani, bekapta a csalétket.

– Gondolod, hogy akar valamit tenni? Eddig még mindig figyelmen kívül hagyott engem.

– Biztosan. Én már észrevettem, hogy ha valami egybevág a céljaival, akkor minden mást félretéve keresztülviszi az ügyet.

Erősen kopogtak az ajtón.

– Szabad – harsogta Rhodes.

– Jó estét, Rhodes ezredes – mondta az egyik rendőrtiszt, amint belépett a szobába.

– Jó estét, miben lehetek szolgálatára?

– Keresünk egy embert, aki valószínűleg a kilövőtérség környékén belépett a lezárt területre – mondta a rendőr.

– Ne mondja! Tényleg? Honnan tudhatnánk? – mondta Rhodes csodálkozást színlelve, és lopva rám pillantott.

– Jelentést kaptunk Cambridge-ből, hogy valaki ellopott egy ladikot meg egy légpárnás motorcsónakot. Amikor keresni kezdtük, megtaláltuk a motorcsónakot a folyóparton az egyik radarantenna közelében.

– Értem – mondta Rhodes. – Nos, én nem tudok semmiről, de várjon egy pillanatig. – Valamit bekapcsolt.

– Kérem Ganges ezredest.

– Ganges – jött a válasz a következő percben.

– Itt Rhodes. Van tudomása arról, hogy valaki illegálisan behatolt a területünkre?

– Nincs. Egy szót sem hallottam róla.

– Elnézést a zavarásért – mondta a rendőr.

– Minden rendben. Ha hallok valamit, akkor jelentem.

A rendőr kiment a szobából.

– Hát ez igazán…

– Nézd, Dick, nem helyeslem, amit tettél, de ha ebből a lítiumbombából lesz valami, akkor ezt a csónaklopás históriát fel kell függesztenünk pár hétre. Hol akarsz dolgozni, otthon, vagy itt?

– Otthon, köszönöm. Nem szeretem, ha az embereid állandóan a nyakamon lógnak.

– O. K. – mosolygott az Ezredes. – Rögtön intézkedem a hazaszállításodról.

 

Nagyon jó érzés volt újra otthon lenni. Nevetnem kellett, amikor eszembe jutott, hogy Ganges ezredes bűntársam a csónaklopásban és abban, hogy engedély nélkül katonai területre léptem. Főztem egy csésze teát, előkerestem egy könyvet, amit az Egyetemi Könyvtárból hoztam ki a napkitörésekről. A könyv belső borítóján ez állt: „Csak helyben olvasásra”. Azon töprengtem, vajon mióta lehet nálam a kötet, nem mintha pillanatnyilag ennek valami jelentősége lett volna. Ellenben a napkitöréseknek igen.

A számítás viszonylag egyszerű volt, és hamarosan azt is tudtam, hogy mennyi lítiumra van szükség. Bizonyos szempontból az eredmény lehangolt. Be kellett látnom, hogy az akció óriási felelősséggel jár. Mindez magától értetődő volt, de ugyanakkor zavarba ejtett. Egyáltalán lesz eredménye az egésznek? Valószínűleg igen, de biztosíték nincs. Mindent megadtam volna annak, aki odajön és megosztja velem a kockázatot.

– De hiszen igazam van – mondtam fennhangon. Rhodes nagyon egykedvűnek és fáradtnak látszott, amikor felhívtam.

– Van valami, Dick? – kérdezte. – Nagyon letörtnek látszol.

– Te is így néznél ki, ha űrhajók ezreit kellene feleresztened, hogy aztán közöld velük, vissza az egész.

– Ó, te szegény – nevettem és azonnal vidámabbnak éreztem magam. – Nos, most aztán teljes energiáddal a lítiumbombákra vetheted magad. 40 tonna lítiumra van szükség.

– Micsoda! 40 tonna? – kiáltotta kétségbeesetten. Bólintottam.

– Hogy képzeled ennek a rettenetes mennyiségnek a Napba juttatását?

– Csak egyet tanácsolhatok. Az egész cuccot magas hőmérsékletű olajba kell tenni, aztán egy hűtött vákuumba.

Rhodes majdnem elájult a rémülettől.

– Először megbeszélem ezt az embereimmel. Betelgeuse ideadja egyik torpedóját, de át kell alakítanunk, hogy körülbelül a Merkúr pályájáról olyan gyorsan jusson a Napba, amilyen gyorsan lehetséges.

– Ez már jól hangzik. Hallani valamit a politikusok véleményéről? – kérdeztem.

– Mondtam már, hogy Ganges tud a bürokráciával is bánni. Csakis ezért sikerült elérnie, hogy minden űrhajónkat visszarendelhettük. Most jut eszembe, te is megeheted, amit főztél. Betelgeuse kijelentette, hogy a bombával együtt téged is vinni akar.

– Mármint a Napba?

– Igen. Magával visz téged és annyi energiát, amennyit a számításaid diktálnak.

– Köszönöm. Majd értesítsetek a hamvasztás időpontjáról.

Már nem hallottam Rhodes szellemes válaszát, mert kikapcsoltam a készüléket, és csak nevető arcát láttam elhomályosulni a képernyőn. Azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy körülbelül mikor lesznek készen, így azt sem tudtam, hogy aludjak, vagy csomagoljak.

Végül mégis úgy döntöttem, hogy kár az időt aggodalomra pocsékolni, inkább átnéztem a számításokat, újból és újból áttanulmányoztam a problémát. Az eredmény minden alkalommal ugyanaz volt, ez viszont egyáltalában nem javított az idegállapotomon. Félretoltam a papírokat és becsuktam a szemem.

A halálfélelem mind jobban erőt vett rajtam. Aztán meg felmerült bennem az a gondolat, hogy az egész ötletet Alcyone sugalmazta Betelgeuse-nek. Hiszen nagyon világos a helyzet. Ha ötletem a gyakorlatban beválik és az akció a győzelmünkkel zárul, akkor visszahoznak, ha nem, akkor magukkal visznek végtelen űrsétájukra. Öntelt csirkefogók, gondoltam.

Valószínűleg elaludtam, mert hirtelen felriadtam. Kimentem a konyhába és közben rázott a hideg. Körülbelül 61° volt, a fali hőmérő 71 fokot mutatott, tehát nem a hidegtől reszkettem.

A zuhanyt jó melegre állítottam, és lassan sikerült kimosni magamból az álmos közérzetet. Amint lezártam a vizet, rögtön bekapcsoltam a forró légszárítót, aztán felöltöztem. Hirtelen eszembe jutott, hogy miért ráz a hideg. Nagyon átáztam a nyirkok nedves kábelalagútban, és aztán nem vettem tudomást az egészről. Valószínűleg hőemelkedés. Isteni érzés volt a tiszta ruha meg a forró fekete, amit csináltam magamnak. Megszólalt a csengő. Különös, ki a fene kereshet engem most? Még egyet hörpintettem a kávéból, aztán kimentem ajtót nyitni.

– Sajnálom, hogy zavarlak – mondta Alcyone.

– Helló, te igazán friss vagy – és szélesre tártam előtte az ajtót.

– Dick, minden kész az induláshoz.

– Szóval azért jöttél, hogy elővezess? – támadtam rá.

– Nem. Azért jöttem, mert szeretnék valamit mondani – válaszolt Alcyone és leült. – Tisztában vagy azzal, hogy mi történhet a Földdel, ha a bombát ledobjuk?

– Igen, van róla némi elképzelésem.

– Beszéltem Rhodes ezredessel, és úgy látszik, hogy sem a politikusok, sem a katonai szakemberek nem mérlegelték a következményeket.

– Ezek szerint hajlandók a kockázatot vállalni? – kérdeztem.

– Nagyenergiájú részecskék kockázatát!

– Tudom. Legrosszabb esetben néhány ember életét veszti, ami mindenképpen jobb, mintha mindenki meghalna.

Alcyone mosolygott és bólintott. – Azt hiszem igen.

– Különben miért akar engem Betelgeuse magával vinni?

– Egyszerűen azon az alapon, ha kockáztatja az életét értetek, akkor neked is kell kockáztatnod – mondta Alcyone és nevetett.

Elnevettem magam, mert eszembe jutott, hogy milyen kínzó gondolataim támadtak az előbb.

– Megkínálhatlak valamivel?

– Nem, indulnunk kell – mondta Alcyone.

– De hiszen az előbb mondtad, hogy nem értem jöttél! – szóltam meglepetten.

– Így is van. Rhodes ezredes jön érted. Azért jöttem előbb, mert valamit kérdezni akarok tőled.

Kicsit zavartnak tűnhettem.

– Nem megyek veletek – mondta némi hallgatás után. – Csak te és Betelgeuse mentek.

– EI tudjuk látni ketten az űrhajó irányítását?

– Természetesen. Egyetlen ember elegendő hozzá.

– Tehát te és a legénység maradtok? – Nem jutottam szóhoz pár pillanatig. Fejbe vágott a gondolat: Betelgeuse számít arra, hogy nem fogunk időben kikerülni a veszélyes zónából.

Alcyone lekísért oda, ahol Rhodes parkírozott. Megcsókolt, és aztán elindult visszafelé.

– Na gyerünk Dick, kevés az időnk.

– Hm – mondtam, aztán bemásztam a helikopterbe.

Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. A hajnali köd már oszladozott a mezőkön, amint elhaladtunk felettük. Aztán megláttam az űrkikötőt. Dugig volt űrhajókkal. Rhodes ügyesen manőverezve talált egy kis leszállóhelyet Betelgeuse űrhajója közelében. A légzsiliphez érve megfogta a kezem és erősen megrázta.

– Jó szerencsét – mondta, és hangja kissé remegett.

– Köszönöm. Kérhetek valamit?

– Természetesen – bólintott, és még mindig fogta a kezem.

– Ha elmentünk, gondoskodsz Alcyonéről, és hogy minden rendben legyen?

– Természetesen. Azt hiszem, Sir John Fielding vigyáz rá.

– Akkor jó – mondtam és bemásztam a légzsilipbe. Meglepetésemre Betelgeuse teljes legénysége a fedélzeten volt.

– Te jó isten! Mindannyian hősök akarnak lenni, ha visszatértünk?

Rigel mosolygott. – Nagyon helyesen gondolkodik.

Mindenkivel kezet fogtam. Ganges és Betelgeuse még beszélgettek.

– Helló, Dick, remélem nem túl korán ébresztettük? – kérdezte Ganges.

– Túlságosan is korán – válaszoltam.

– No nem baj. Lesz körülbelül egy egész napja az alvásra, mielőtt ropogósra sül.

– Köszönöm. Mindannyian megyünk? – kérdeztem, és Betelgeuse-re néztem, aki egyáltalában nem látszott kétségbeesettnek, sőt valami huncut mosoly csillant szemében.

– Nos, akkor magukra hagyom Önöket – mondta Ganges és belépett a liftbe.

– Dick, hogy viseled a gyorsulást?

– Nem túlságosan jól.

– Na, látod, tettünk ide néhány fekvőszéket is – mondta Betelgeuse.

Odamentem a fekvőszékekhez, lefeküdtem az egyikbe. Betelgeuse leült a másikra. Hordozható műszerfalat is hozott magával és így, legnagyobb ámulatomra, fekvő helyzetben végezte a szükséges ellenőrzést. Még ez is sokkal érzékenyebb volt, mint a mi fix műszerfalaink.

– Ajtók csukódnak – szólt.

– Kilövőhely üres, felszállásra elkészülni – hallottuk az irányítóközpont hangját az intercomból.

– Betelgeuse – hallottuk Rhodes hangját. – Jelentést kaptunk arról, hogy a Jupiter pályáján űrhajók vannak, de nem mozdulnak.

– Tényleg? – kérdeztem.

– A Nap túloldalán? – kérdezte Betelgeuse.

– Jelenleg igen – válaszolta Rhodes.

– Rendben vagy, Dick? – kérdezte Betelgeuse. Bólintottam, és a gyomrom máris nagyon furcsán érezte magát. Az űrhajó gyorsulni kezdett, de a nyomás nem volt olyan erős, mint amilyenre számítottam. A mi űrhajóinkban ilyenkor már nagyon kényelmetlen lenne. Betelgeuse-re néztem, és kezdtem mindent megérteni. Körülbelül negyedére visszafogta az elérhető gyorsulást.

– Mikor lesz rossz? – kérdeztem.

– Már túl vagyunk a legrosszabbon. Szakaszosan gyorsultunk. Amikor a szervezet hozzászokott az egyikhez, csak akkor léptünk át a következő szakaszba, mindaddig, amíg a kívánt sebességet el nem értük.

Felkelt a fekvőszékéről, és kiment a látótérből. Ha meg tudja csinálni, akkor én is, gondoltam, és már lendítettem is a lábamat. Nem sok eredménnyel kísérleteztem, végül is négykézláb kötöttem ki. Betelgeuse nevetett és visszasegített a fekvőszékre. Ő is visszaült, és valami italt adott.

– Ettől alszol egy kicsit – mondta.

– Meddig? – kérdeztem, mert nem akartam semmiről sem lemaradni.

– Legfeljebb pár órát, ami természetesen nem elég, hogy megszokd a gyorsulást lelki feszültség nélkül.

– Jól van – egyeztem bele és kicumiztam az italt a tubusból.

Látszólag semmi sem történt.

 

Halk csengetés ébresztett. Betelgeuse fülén hallgató volt, előtte monitor. Addig erőlködtem, míg végre sikerült felkönyökölnöm. Legnagyobb meglepetésemre a képernyőn egy westernfilm képei peregtek. Betelgeuse rám nézett, mosolygott, aztán tovább figyelte a filmet. Amikor újból lemásztam fekvőszékemről, minden különösebb nehézség nélkül meg tudtam állni a lábamon. Közben az idő múlt. Órám szerint több mint nyolc órát aludtam. A külső kamerák is be voltak kapcsolva a monitorba. Figyeltem a sötét űrképeket, vajon felfedezek-e valami ismerős objektumot. A Vénuszt már egészen jól kellene látnunk.

Betelgeuse levette az egyik fülhallgatóját. – Már a Vénusz pályáján belül kell lennünk.

Ismét a képernyőt néztem, de a sötétségen kívül semmit sem láttam. Betelgeuse előrehajolt, és megnyomott egy gombot. – Így már jobb?

Igazítottam a kamerákon, amíg végre megtaláltam a Vénuszt. Majdnem betöltötte az egész képernyőt, tehát nagyon közel haladtunk el. Aztán ismét állítottam a kamerán, amíg meg nem találtam azt a fényes kis pontot, amelyet látni szerettem volna: a Földet. Betelgeuse visszatért a filmjéhez, de előtte még ideadta útirányunk térképét és rajta a Merkúr és Vénusz relatív pozícióját. Minthogy tudós vagyok, nem katonai stratéga, jó néhány percbe került, amíg kibogarásztam az ábrákból és adatokból Betelgeuse tervének logikáját.

Az űrhajó a Vénusz éjszakai oldalán, a bolygóhoz nagyon közel halad el. Innen azután a Merkúr pályáján folytatjuk utunkat. A Merkúr most a Nap túlsó oldalán van. A tervek szerint mi is a Nap mögé tartunk, csak messzebbre, mint a Merkúr és azután megállunk.

Hirtelen éles fényben felvillant a képernyő. Figyeltem a nagy ragyogást és rájöttem, hogy most léptünk ki a Vénusz árnyékából. Ebben a pillanatban a radarernyő is megélénkült. A képernyő bal oldalán egy óriási folt jelezte a Napot. A Merkúr közelében volt. A jobb oldalon pedig egy kicsiny fénypont lebegett. Egy darabig figyeltem, aztán elkezdtem számolni. Nyilvánvaló volt, hogy nagyobb, mint egy űrhajó, de az is lehet, hogy több űrhajó alkotott egy fénypontot. Megnéztem a térképet, az objektum a Merkúr pályáján kívül helyezkedett el, tehát aszteroida is lehetett.

– Bolondnak fogsz tartani? – szólalt meg Betelgeuse mögöttem.

– Miért gondolod?

– Mert szeretnék valamilyen árnyékos helyet biztosítani magunknak a bomba kioldásának idejére. Egyik űrhajóm jelentette, hogy a Merkúr közelében aszteroidát észleltek, tehát ha a bombát a Merkúr túlsó oldalán kioldjuk, akkor ötven százalékos esélyünk lenne visszabújni az aszteroida mögé.

– Remek ötlet. Csak az nem tetszik a tervben, hogy ha kilépünk a Merkúr árnyékából, azonnal ki vagyunk téve az ellenség radarkészülékeinek – mondtam.

– Igazad van, de mégis jó. Ha észlelnek bennünket, természetesen követnek, de nem lesz elég idejük közelünkbe kerülni, mert közben a bombát kioldjuk.

– És pont az út közepén robban.

– Pontosan. Bizonyára meglepődnek egy kissé – mondta Betelgeuse nevetve.

– Reméljük!

– Egész a napkoronáig tudjuk radarral követni a bombát, de akkorra már remélhetőleg biztonságban leszünk – mondta Betelgeuse, és még mindig mosolygott.

Sétálni kezdtem a kabinban és törtem a fejem, hogy lehetne a kockázatot csökkenteni, de nem jutott eszembe semmi.

– Hallgasd csak – figyelmeztetett Betelgeuse. Az intercom recsegett, de ezen kívül minden csöndes volt.

– Nem értem – mondtam.

– Nagyon különös, hogy a yelák nem érintkeznek egymással.

– Lehet, hogy figyelnek.

– Igazad van, várják a következő lépésünket.

– Gondolod, hogy tudnak valamit? – kérdeztem.

– Nagyon nehéz megtudni, hogy mit csinálnak és mit tudnak, minthogy senki sem látta még őket, vagy legalábbis, aki látta őket, annak már nem maradt alkalma arra, hogy meséljen róluk.

– De mit gondolsz, tudják, hogy mi itt vagyunk?

– Nem, hacsak nincsenek megfigyelőik a Föld közelében. Az én hajóim elüldözték az előőrsöket, és én sem láttam a közelben egyet sem.

Betelgeuse felkelt a fekvőszékről és a radarernyőhöz lépett. Mind a ketten figyeltünk. A Nap ragyogó fehér foltja egyre hihetetlenebb fényességű lett.

Egyik oldalon kivehető volt az aszteroida. Szinte mágneses erővel vonzotta a szememet.

– Jól megszomjaztam – mondtam.

– Ha lemész az alsó kabinba, találsz mindenféle italt, vizet is, de azt a csőben fel kell forralni. Van ott földi étel is űradagolásban.

– Nagyszerű – mondtam, és már indultam is a lifthez.

– Ajánlom, hogy inkább az űradagolást fogyaszd, mint a szilárd ételt, mert jobb a gyomornak és elkerülheted a hányingert.

– Ne aggódj, semmi kedvem a szilárd falatokat nyeldesni – válaszoltam a gyomromat simogatva, és nevettem.

A hajókonyha, ahogy egyesek nevezték, nagyon egyszerű volt. Forróvíz-csap nyomásmérővel, de semmiféle mosogató felszerelés. A „konyhaasztal” alatt hűtőszekrények. Az egyikben találtam kávét, és csináltam magamnak egy csészével. Minthogy tejtablettát nem találtam, csak úgy ittam, feketén. Az űradagok számozott dobozokban voltak. Nem tudtam, mit jelentenek a számok, találomra kivettem néhány dobozból egy-egy adagot, és megettem a kávéhoz. A gyomrom ugyan üres maradt, de a kávé egyenesen csodát művelt.

Amikor visszamentem a kabinba, Betelgeuse-t a radarernyőnél találtam. Óriási érdeklődéssel figyelt.

– Követnek bennünket – mondta nagy élvezettel.

– Micsoda? – Az ötlet tényleg nevetségesnek látszott.

– A radarantennát ellenőriztem a hajó hátsó részén, hogy nyitódik és csukódik-e, amikor ezt elkaptam.

A Vénusz hatalmas tömegén először semmit nem lehetett látni, rettenetes nagy volt. De később észrevettem a kis pontot, amely a bolygó felszínén haladt keresztül.

– Mennyire van tőlünk?

– Körülbelül négy-öt órányira és körülbelül azonos sebességgel halad.

– Nem a te flottádból való?

– Nem. Kipróbáltam az azonosító jelzést, de nem jött válasz. Kipróbáltam a földi vészjelzést is, arra sem válaszolt.

Le a kalappal ez előtt az űrből idecsöppent idegen előtt, olyan ravasz, mint egy róka. Soha életemben nem jutott volna eszembe a helyében, hogy a mi jelzésünket is kipróbáljam.

– Mit gondolsz? – kérdezte Betelgeuse az irányító regiszterrel bíbelődve. – Arra nincs időnk, hogy leálljunk és találgassuk, ki az illető. Az az érzésem, hogy bárki fia is, lassítani akar bennünket, tehát az egyik torpedótól meg kell válnunk. Méghozzá úgy, hogy a torpedón rádióüzenetet hagyunk, és amikor az idegen űrhajó elhalad mellette, körülbelül négy óra múlva, leadja a jelzést. Ha az űrhajó nem válaszol, akkor a torpedó beleszáll, és bumm.

Betelgeuse lefeküdt egyet szundítani. Az előbbi western elég jónak látszott. Kikerestem a számát és beindítottam a lejátszót. Jobban telt az idő, amíg a forró sivatagi porfelhőt és a lövöldözéseket néztem.

Valami berregett. Betelgeuse felébredt és a radarernyőhöz ment.

– Dick – mondta – az üldözőnket elkapta a torpedó.

Az ernyő körülbelül négy órányi távolságból az apró pontot mutatta és azután a fényes villanást.

– Hát nem lehetett valami barátságos, igaz? – mondta.

– Hát nem. – Erősen figyeltem, de nyoma sem maradt az űrhajónak. Betelgeuse a rádióval bíbelődött. Az előbbi tökéletes csendhez képest most valósággal zsibongott az űr.

– Tehát ellenség volt.

– Yela – mondtam.

Betelgeuse mosolygott és bólintott.

– Észrevettél valamit? – kérdeztem.

– A hőségre gondolsz? – szólt és rám pillantott. – Ezért vagyok ilyen szomjas?

Betelgeuse bólintott. – Körülbelül 800°C van odakint.

– Hű, a mindenét! Még az ólom is megolvad ilyen hőségben. Ezek szerint a Merkúr pályáján belül vagyunk. Milyen hőfokot bír el a külső védőpajzs?

– Nem hinném, hogy az űrhajónak árthat, inkább rólunk van szó. Hűtőberendezésünk máris teljes üzemmel működik. A levegőt egészen kiszárítottam, és így talán 80° C-t is kibírunk.

– Mi lesz azután?

– Azonnal látni fogod. – Betelgeuse átnyújtott egy hőmérőt. 62°-ot mutatott.

A képernyőn most csak a Napot láttuk, óriási felszíne forrt, rotyogott.

– Körülbelül erre a pontra kellene rálőnünk – mutattam egy napkitörésre. Betelgeuse beállította a megfigyelő szerkezetet. Lábam rogyadozott. A hőmérő 70,9°-ot mutatott.

Ültünk és izzadtunk. Csak akkor mozdultunk, ha elkerülhetetlen volt.

– Halló! Jól vagytok? Vétel! – jött a nagyon udvarias angol hang.

– Halló, Űrközpont. Éppen szaunázunk. Van valami híretek?

– A yela-erők úgy látszik beindultak. Egyik űrhajótok jelentette. Éppen elhagyni készül a Naprendszert.

– Nem szabad őket hibáztatni – védte népét Betelgeuse. Aztán hozzám fordult.

– Itt az ideje, hogy lefeküdjünk – mondta és bizonytalan léptekkel a fekvőszékhez vánszorgott. Követtem. Leszíjazta magát, én is, aztán a képernyőre bámultunk.

Hirtelen elénk tárult az óriási Nap. A célpont a kép közepén volt, és a bomba ráállt a célpontra.

– Felkészülni – mondta nyugodtan Betelgeuse. Bólintottam és olyan érzésem volt, mint a fogorvosnál. – Most!

– Bomba kioldva! – A fekvőszékbe kapaszkodtam. Az űrhajó teljes hosszában pörögni kezdett. Az ernyőn egyik pillanatban látszott a Nap, a másikban eltűnt.

Aztán a pörgés hirtelen megállt, és mi máris visszafelé haladtunk utunkon, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtunk.

– Megpróbálom a földi központot hívni rádión, hogy részletesen tájékoztassanak bennünket arról, amit nem láthattunk.

Szörnyű rosszul éreztem magam, a hajó egyfolytában gyorsult. Hihetetlen energiája lehet, gondoltam, hiszen a főkabin, amelyben voltunk, rendes körülmények között ellensúlyozta a gyorsulás hatását. Amikor a Földről felszálltunk; nem éreztem ilyent.

Csak egy óránk volt, hogy elérjük az aszteroida menedékét.

– Na, most tértünk a pályára – szólt Betelgeuse körülbelül tíz perc múlva. – Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hát – szóltam, miközben a Nap felszínét néztem a képen – életemben nem láttam még ehhez hasonlót. Robbanás nélkül is borzalmas. Nézd ezt a fortyogó mozgást, és képzeld el az egészet, amikor robban.

– Ha az egész robban, akkor hiba csúszott a számításaidba – mondta Betelgeuse nevetve.

– Igen, de akkor nem kell többé aggódnunk a Föld, Betelgeuse, Warboys, vagy a yelák sorsa miatt.

A különös zene egész hangos lett és állandósult. Idegesítette és félelemmel töltötte el az embert.

– Halló, itt a főhadiszállás – hallottuk az angol hangot.

– Erősebb már a naptevékenység? – kérdeztük.

– A naptevékenység nagyon erős, de ilyen már máskor is volt. Tizenöt perccel ezelőtt úgy látszott, hogy valami szokatlan történik. Ha a H-alfa tovább növekedett volna, akkor eddig még nem észlelt napkitöréssel álltunk volna szemben. Azonban az elmúlt tíz percben az intenzitás fokozatosan csökkent.

– Talán csak nem valami hiba? – kérdeztem. – A célponton rajta voltam.

– Nem a kilövéssel, hanem a számításaimmal, vagy az elméletemmel…

– Ezt nézd meg! – kiáltott Betelgeuse és hirtelen felült.

– Mit?

– Itt, ezt a foltot a keleti nyúlvány közelében. Milyen gyorsan világosodik!

– Szerintem nem erősebb a szokásosnál. Az lenne igazi, ha az egész felszín ezt a képet mutatná – mondtam tompán.

A fényes csík, akár valami kígyó, végigkúszott a napfelszín egy kis részén. De aztán hirtelen, hihetetlen gyorsasággal kezdett szétterjedni.

– Mennyire vagyunk az aszteroidától? – kérdeztem.

– Túlságosan messzire – válaszolt Betelgeuse, és új utasításokat készített az automatának. – Megváltoztatjuk pályánkat és egyenesen a Merkúr mögé megyünk. Ez körülbelül húsz perc.

– Húsz perc!… Nézd, már egészen a keleti nyúlványon van. Lehet, hogy te most örülsz a számításaid pontosságának – mondta Betelgeuse, és letörölte homlokáról a verejtéket.

– Természetesen, de nagyon érdekel a folyamat is, ahogyan az egész lezajlik.

– A fene egye meg ezt a folyamatot! – lihegett.

– Már forr – mondtam diadalmasan.

– Igen, és mi szépen megsülünk az egész mindenséggel együtt.

– Mennyi időnk van még? – kérdeztem.

– Semennyi! A részecskék majdnem fénysebességgel közelednek.

– Az igaz, de azért van valami esélyünk. A folyamat a Nap keleti részén zajlik, és az innen érkező sugárzás sebessége, valamint a fénysebesség között valamivel nagyobb a differencia.

– Természetesen. A mágneses mező miatt úgy is lenne, de ezt most a részecskék ripityára lövik.

– Normális körülmények között igen, de a forrongó napfelszín egész csomó mágneses mezőt gerjeszt, amelyek talán visszatartják egy darabig a részecskéket.

– Talán – morogta Betelgeuse, amint az előtte sorakozó műszereket nézte.

– Te jó isten! Fantasztikus. Olyan, mintha az egész Nap fel akarna robbanni!